|
Leszálltunk a buszról, én menni akartam, de Alexa odakiáltott nekem, hogy várjam meg. Arra ment amerre én. Boldog voltam, hogy egy darabig együtt mehetünk. Szegényke kicsit le volt törve. A Holt-Tiszán átívelő hídszerűségen kicsit idegesen válaszolgatott a kérdéseimre, de ő is bombázott engem. Jó volt beszélgetni vele, de éreztem a belőle áradó feszültséget. Nem szerettem így látni. Pedig meg lehetett volna oldani a baját. Pár áldozattal. A hó ropogott alattunk, igaz, az út kis részén maradt csak meg, a többin latyak volt. Cseh csizmám, a kedvencem ( mellesleg az egyetlen csizmám) már kezdett nedves lenni az út első 50 méterén. A következő ucta beljesen betett neki, le is modtam róla 6 perc után. Nem tudtunk elszakadni a témától, de én örültem, hogy kiadta magából azt, ami nyomta. Nem mintha eddig nem tudtam volna róla, de azért ő megkönnyebbült. Bár lelkét illetve bizonytalannak látszott, Alexa határozott léptekkel menetelt az út kellős közepén, ahol maradt még egy viszonylag száraz csík az autók nyomán. Ide oda kerülgette a több négyzetméteres tócsákat, látszólag elég rossz napja volt. Én már csak tudom. Szomorúan és tanácstalanul nézett hol rám, hol pedig az útra, nehogy belelépjen valami nedves, csúszós vagy éppen sáros szmötyibe. Hátizsákját már beterítette a hó, csövessapkája is fehérben játszott. Én az út legszélén egyensúlyoztam, azon a részen, ahol még maradt egy kis érintetlen hó. Azt gondoltam, az kevésbé gyorsan folyik bele a cipőmbe. Bár annak már úgyis mindegy volt. Fák és bokrok ágait hajtottam félre az utamból, lerázva róluk a gyönyörű hóréteget a hátamra. Jobb volt, mintha az arcomba kaptam volna. Macskák osontak el a lábam mellett, és kutyák ugatása visszhangzott a fejemben, ahogy próbálják elüldözni a betolakodónak vélt 2 lányt, akik ázott cipővel szomorkodtak az élet megoldhatatlan szituációin, vagy épp nevettek a másik bukdácsolása miatt, mikor egy szilárdnak hitt hóhalom megcsúszik a lába alatt. Hiába, ilyen az alsóváros. Hosszú utcák, hangos kutyák, járhatatlan utak, amik néha meg is nevettetik az embert, már ha nem egyedül van. Jó ilyenkor ott lenni valakivel, akivel nézhetitiek, ahogy a hópelyhek táncolva a napsütésben, lágyan szállnak alá a fák- bokrok ágaira, vagy éppen a csövessapkákra, amiket mostanában oly büszkén hordtunk a fejünkön. Az ilyen alkalmak a beszélgetésre, az elmélkedésre is időt adnak, amik lehetővé teszik, hogy megoldjuk őket. Persze ez nem mindig sikerül.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
