Korán keltem,még el kellett, hogy menjek a sulikönyvtárba. Na igen, a könyvek visszavivési dátumát nemigen tartom szemmel. Élveztem a kora reggeli, esőben való kóricálást. Van, aki nem szereti az ilyen időt de nekem olyan megnyugtató. Egy sor pirulás és bocsánatkérés után kijöttem a kihalt iskolából, és betértem a sarki kisboltba. Venni bon-bont,meg teát, meg ilyenek. Nem találtam sok mindent. De valami a szemembe ötlött! Amit régóta kerestem, ímeitt áll a szemem előtt: egy nagy, rizses milkacsoki.  Egyik barátomnak szülinapja volt, és ilyen kérdésben ez a fajta finomság jutott róla eszembe. Egyszer már ettünk vele ilyet. Ez pont jó lesz egy kis nosztalgiára. Teával és csokival megpakolva indultam a buszmegállóhoz. Gyorsan megnéztem,hogy mikor jön a busz, és besunnytam a mellettem lévő Spárba, hogy kiegészítsem az ajándékokat.Szerencsére itt nagyobb volt a választék. Épp elértem a hazafelé menő buszt.
    Otthon persze nem győztem csinosítani magamat. Ha valaki hosszú időre búcsúzik, akkor az utolsó benyomás ugye hát legyen már jó. Áldottam a fodrászt,amiért koránra adott időpontot, így legalább nyugodtan sülhettem a szárító alatt a csavarókkal. Egy gondom volt: szegény fodrász úgy értette azt, hogy " vágjon 3 centit a hajamból,, hogy ÁTLAGBAN vágjon három centit a hajamból. Imádkoztam, hogy hamar visszanőjön, nem akartam tépettszerű frizurát. A fodrász azzal pedig végleg elásta magát, hogy nem tudta,mi az a rozmaring. De a hajam legalább jó lett. Nem úgy,ahogy terveztem, de jó lett. Enyhén hullámos.  Vigyorogva mentem haza, szerencsére a fodrász csak másfél utcányira van tőlünk. Hízott a májam,mikor a boltosnéni is megdícsérte a hajamat. Nem éppen az ő dícséretére vágytam,de beértem azért vele is. Még jobban vigyorogtam,mikor tesóm is mondta, hogy tetszik neki.Nekem is nagyon tetszett. Neeeeem vagyok egoista. Nem ám! Csupán élvezet kizökkenni a hétköznapokból. Még azért gyorsan becsomagoltam a bon-bonokat és teákat.
   Fehér, pántnélküli kisruhát föl, szép papucs föl ( nem kell mondanom,hogy a tesómé volt, ugye) , és irány az évzáró. Persze nem közvetlenül. Meg kellett várnom, míg a virágárus összekötözi a művészi 3 csokrot. A pulton megláttam egy nagyon aranyos báránykát. Döntöttem: ez kell: hozzáadom a rizses-csokihoz. Igaz, szegény bárányka nem sok mindenre jó, de nagyon aranyos. Iskolába menet találkoztam Zsófival meg Timivel. Ők nem öltöztek ki annyira mint én. Hiába, én ezt küldetésnek veszem ilyenkor.
Arra nem emlékszem, hogy mennyit álltunk kinn az udvaron. Azt hiszem,semennyit. Hőségriadó volt, és be kellett menni az osztélyterembe. Megváltoztattam a véleményemet a vezetőségről, miszerint kínozni akarnak minket. Szép lassan megjött mindenki. Vigyorogva hallgattuk az anekdotákat, amik a Bálint-napi bálrólmeg a Reneszánsz farsanygról szóltak.Nem tudják a többiek,mit hagytak ki.
  Aztán végre beugrott az apukám meg a tesóm. Már azt hittem, elvesztek. Pont akkor jött a "legjobb" rész. Szégyenkezve nyújtottam oda apának a bizonyítványomat, ami most az életben először, és megesküszöm, hogy utoljára, nem lett csupa ötös. Na igen,ezt az évet jól eltoltam.Szánom-bánom. Bár a szüleimet már jó előre felkészítettem, így leírva viszont a mondottak nagyobb súlyt kapnak.
  Egész sok kitűnő lett ahhoz képest,amiket a jegyek alapján hallani lehetett.Igaz, az emberek legtöbbször a rosszat helyezik előtérbe. Mondjuk tesóm azt, hogy elvettem a papucsát. Bocs,de nekem nincsen. Az egyik lány nevetett is rajta, és mondta, hogy először nem értette, mit kommunikálok a tesómmal, de az arckifejezése mindent elárult. Aztán jöttek a kitüntetettek. Az a nemtdomhogyishívják cucc, hogy három vagy több tantárgyból dícséretet kapott. Valami tantestületi izébizé.......... Aztán ugye felszólítottak minket is. Szabit, Alexát, Barbit, meg engem. Barbi nem tudom, hogy mit csinált, szerintem ő csak később lett felolvasva a nevelőtantestületi dicséretnél. De mi hárman, áldozatos munkánkért a sulirádióban meg az iskola egyéb területein, rendezvényein,( amit én nagy örömmel tettem, de a többiek is, és nemkevesebb buzgalommal, ezt nagyon köszönöm nekik én is) oklevelet meg egy könyvet kaptunk.  Ez enyém valami olyasmi, hogy furcsaságot az irodalom világából. Ízlések és pofonok, de az ajándéknak örültem. Mondjuk Timi meg Zsófi is kaphatott volna valamit,elvégre ők is mindenben segítettek.
 Aztán, miután mindennek vége lett, jött ugye az ajándék-átadás a tanároknak. Mikor átnyújtottam a virágot meg a bon-bont az osztályfőnöknek, azt mondtam, hogy elég gyakran mérges voltam, de azért mindent köszönök. Persze jót nevetett. Na ilyen megnyilvánulást sem fogok gyakran csinálni. Az osztályfőnökhelyettesnek már előbb odaadtam a virágot,annak persze nem mondtam, hogy néha azért mérges voltam. Szabinak is odaadtam az ajándékát, remélem, örült neki.Ezután kis családommal lementünk a "kuckóba", meglátogatni Edit nénit. Mosolyogva és hálálkodva adtam oda nekia virágot, a bon-bont meg a teát. Egyedül csak ő kapott teát,kedvec lévén. Nem leszidni, ő csak szabadidő-szervező. Remélem, hogy jövőre is ugyanilyen jó évet futon rendezvényileg. Meg egy kicsit obb tanulmányi átlag is kéne. Na ja.
 Miután nem éppen könnyes búcsút vettem az iskolától, elmentünk fagyizni egy jó cukrászdába. Ez már családi szokássá vált, és nem csak nekünk. Ilyenkor általában jó nagyott a sor, de érdemes kivárni. Gyalog mentünk át a hídon, apa javaslatára. Legalább lejártuk a fagyit. Mondanom sem kell, hogy eleredt az eső. Mondjuk nálunk ez is egy szokás. Egész végig a kocsikról beszélgettünk, tesóm ugyanis nemsokára le kívánta tenni a jogosítványos vizsgáit, először persze elméletben. Megnéztem a tankönyvét, és rögtön láttam, hogy én ugyan soha nem fogok vezetni, ha EZT kell bebiflázni. Még a buszon is erről csevegtek, én elbűvölve néztem a mellettem  álló nő karjában lévő angyali vadászgörényt.
Boldog voltam, hogy végre vége az egésznek. Jó lesz ez a kis pihenő. Kicsit azért szomorúan feküdtem le. Egyrészt a bizonyítványom miatt, amivel nem csak magamnak okoztam csalódást. Másrészt pedig azért, mert hiányozni fog az iskola. Tudom, hogy nem divat ezt mondani. De szerintem elég kevés olyan gyerek van, akiegy idő után nem várja izgatottan az iskolát, vagy egy kicsit sem szomorú, hogy nem láthatja minden nap a barátait. Persze örültem, hogy valakitől megszabadulhatok. De hiányozni fog a napi rutin.

A korán kelés, a reggeli fellendítő tusolás, a tesómmal való veszekedés, a reggeli-adás a kutyáknak, a 6:20-as busszal a suliba menés,a megvásárlása az egy sörkiflinek meg az  5 deci teának a büfében 245  forintért (néha még egy banános csokit is veszek, ha Kriszta rendel a beszállítótól), az írogatás, míg nem jön senki, a keddi és pénteki sulirádiós hülyéskedés, az első órák átalvása, a többi óra átalvása, a jegyzetelés, a szünetben való vonulás és sétálás, a beszélgetés a többiekkel, a suli végét jelző csengő mámoros hallgatása, a hazamenés, a felkészülés a táncedzésre, az öltözőben eltöltött vidám pillanatok, a próbatermi tánc, sürgés-forgás, nevetés, a megkönnyebbült visszaöltözés, a Verával való hazamenés és röhögés, az írás lefekvésig, a fáradt ágybabújás ............- mind mind hiányozni fog. Most, így augusztus végén, ezt a cikket írva még most is hiányzik. Már várom a sulit.Remek volt a nyár, talán életem eddigi legszebb nyara. De egyszer úgyis vissza kell menni a suli falai közé,és azt miért ne tehetném boldogan?