Az utolsó két óráról el lettünk kérve. Így sétáltunk el 12 körül a Kapcáig, vagyis az alsóvárosi Kultúrházig: Zsófi, Alexa, Timi, Szabi és Én. A cipőmnek szokás szerint hamar búcsút mondtam, két perce se sétáltunk a járdán és teljesen átázott. És Timié is. Teljes átéléssel voltam felőle.Rengeteget röhögtünk, már az úton is. Először a többiek busszal akartak menni, de aztán mégis a jobb esetet választottuk. Még szerencse, a buszról biztosan leszállítottak volna minket.

A Kapca előtt  várni kellett egy sort a szabadidőszervezőre, vagyis Edit nénire, akiről sose tudom eldönteni hogy Bondár vagy Bodnár. Alexa és Szabi elég jól elvoltak a hógolyókkal, mi pedig "mi értelmiségiek vagyunk" érvvel nem vettünk részt a játékban, és igyekeztünk messzebb állni tőlük. Nem baj, így szeretjük őket. Egy "bizonyos személy" akit nem nevezek nevén pedig majdnem kitörte az ablakot az egyik hógolyóval, és ki is jött a portásnéni, de mi csak ártatlanul beszélgettünk az ajtó mellett. Várakozás közben megint ment a szokásos szivatás és viccelődés, leginkább Alexára irányulva, akinek a hátán folyt végig a hólé. Közben meg elég jól fogyott a reggel vásárolt 2 doboz tikktakkom is. Mentás volt és narancsos. Szerdáig még maradt benne.  Aztán eluntuk a buszmegállóban váró nénikének a bámulását, és bekopogtunk, hogy bemehetünk e mert hogy itt lesz majd dolgunk. Szerintem a portásnéninek kezdett elege lenni belőlünk. Leültünk egy fapadhoz és egy faasztalhoz. Edit néni még mindig nem volt szives megjelenni. Igaz, hogy akkor kimaradt volna egy csomó bohóckodás. Arra tisztán emlékszem, hogy Szabi adott nekem egy sokkolós savanyú cukorkát. Először nem mertem bekapni, de aztán mégis megkóstoltam. A hideg végigfutott a hátamon. A nagyon nagyon nagyon nagyon savanyú cukorka nagyon nagyon nagyon nagyon savanyú volt!!!!!!!!!! Tényleg lesokkolt. Egy darabig csak ülni tudtam a számra tapasztott kezemmel, a többiek meg persze nevettek. De azt igazán nem állíthatom, hogy nem ez volt az egyik  legfinomabb cukorka, amit valaha is ettem. Mert az volt. Imádom a savanyút.  Előtte Szabi még kamerázgatott is, Timi meg nem mert belenézni, egy darabig én se, pedig unszoltak. Fura, hogy mik maradnak meg az emberben. Mint például az, hogy volt ott egy piás autómata, amiből kávét meg mifenét lehetett venni, mi meg odamentünk, és találtunk benne 30 forintot. Egy tizest meg egy huszast, amik aztán az enyémek lettek. Persze ezen is röhögnünk kellett. Mostmár nem tudom, hogy mi volt ezen olyan vicces, de akkor marhára az volt. De nem is bánom.

Aztán végre megjött Edit néni, egy csapat kisgyerekkel, akik segítenek földíszíteni a termet. Bevallom én azt hittem, hogy csak mi leszünk. De így is jól elvoltunk, mivel Edit néni a lufifújást és kötözést osztotta ránk, amit csak mi csináltunk. Ha jól emlékszem, Szabi és Alexa fújta a lufikat, Timi, Zsófi meg én pedig kötöttük rájuk az élénkzöld zsinórokat, amikből még szerdán is találtam cafatokat a nadrágzsebemben. Vagy 100-at fölfújtunk és bekötöztünk, az összeset rátettük egy lépcsőre, amit ( pedig poén lett volna ha igen)  nem használt senki. Olyan elektromos volt már a lépcső, hogy a lufik maguktól is szétdurrantak. Persze ebbe az is közrejátszott, hogy "természetes hajzselé"-ként leginkább Szabi hajához dörzsöltük őket. Persze megint ránkjött a röhöghetnék, mikor valakin ottragadt egy-egy darab. Timihez meg nem lehetett odatenni őket, mert szegényke nem szereti a lufikat. Még szép hogy őt is szivattuk. Nem tudom, hogy hogy nem szédültek bele 100 lufi felfújásába, én még egyet sem tudok normális méretűvé varázsolni. De a lényeg, hogy készen lettünk. Néha néha igaz, abbahagytuk a munkát, hogy a már meglévőket fölaggassuk a lámpákra, amikhez én, legnagyobb sajnálatomra, kicsi voltam, így ezt a nagyobb egyedekre kellett bízi, mint Timi, Zsófi meg Szabi. Utálok ilyen töpszli lenni. Dolgom nem lévén érdeklődni kezdtem a színpad mögötti sötétség iránt. Tele volt minden székekkel meg asztalokkal, amiken jól lehetett járkálni. Először arra gondoltam, hogy elbújok, aztán meg kereshetnek amerre akarnak, de aztán meggondoltam magam és megmutattam a lányoknak. Először nem akartak beengedni mást, de Zsófival ezt nem tartottuk jónak és kimentünk. Persze utána még visszamentünk oda bóklászni. Tetszett a hely, de igazán csak egyedül volt jó kószálni. Nem azt mondom, hogy a lányokkal nem, de antiszocialista lévén ugye még korcsolyázni is egyedül mentem.

Volt egy két maradék lufink, amiket föl kellett volna tenni az ajtóra, csak az volt a baj, hogy nem volt ami tartotta volna. De aztán mégis lett, történetesen a Szabi haja által gerjesztett elektromosság. Nagyon poénosak voltak a lufik, a semmin kapaszkodva a falon. Persze aztén egy csomószor lejöttek, ha valaki elhúzott alattuk és szelet csinált, de igyekeztünk visszatenni.A többi szabadidőnkben a lufikkal röpiztünk a kifeszített köteleknél. A lassan szálló lufit még képes voltam elkapni. de a többieknek ez túl lassú volt, ezért Zsófi bíró beleegyezésével előbb egy, majd a másik oldalára is egy 100 forintos érmét ragasztottunk cellux ragasztószalaggal. de ez alaposan megkeserítette számomra a játékot, mivel olyan egy hülye spirálalakban ment, hogy képtelen voltam elkapni, még a legegyszerűbb helyzetekben sem. Mindig mentem felé, már nyújtottam a kezem, mikor gondolt egyet, és elkezdett az ellenkező irányba pörögni. Legszivesebben hozzávágtam volna valamihez, de azért élveztem a játékot, főleg hogy volt mit/kin röhögni, még ha én is voltam az az illető.  Így telt el pár óra, eztán elérkezettnek láttuk az időt az átöltözésre.