Pár nap múlva elfogyott a sült hús, a sajt is, lassan újabb megszorításokra volt kényszerítve a nyolc gyerek.  Roozie továbbra is szorgosan pakolta az árut a fűszeresnek, egy.két rosszabb darabot a gyümölcsökből, zöldségekből, vagy a kiszáradt kenyereket még el is tudta vinni magával. Ebből a szempontból ő volt a legszerencsésebb munkaügyileg, Már február vége volt, minden utca tele volt latyakkal, Mary-Rose ügyesen szlalomozott a pocsolyák közöttszáraz kenyérrel teli szatyrával, mint lány, még a rongyos cipőjére is kényes volt, utálta, ha átázik. A január vége már így is kínszenvedés volt. Négyen is megbetegedtek a fiúk közül, és neki kellett ápolnia őket. De amilyen bátrak voltak verekedés közben, olyan gyáván nyüszítettek, valahányszor elővette az orvosságot. Pedig mennyit gürcölt, hogy összekuporgassák rá a pénzt!! Hosszasan bosszankodott a közelmúlt gondjain. De ezt az életet semmi pénzért nem adta volna senkinek. Gyakran eltűnődött azon, hogy vajon miért is mondják szerencsésnek magukat a gazdagok. A hintókban ülő kisasszonyok az udvarias társalgáson kívül nemigen értenek márshoz. Bár el kellett ismernie, hogy kis korában ő is úgy élt. Mostanában egyre gyakrabban tanakodott igazi szülein. Igaz, az édesapját sose láthatta, még a születése előtt meghalt. Volt ugyan róla egy fénykép még valamelyik fiókban a réges régi nagy házban, ahol élt, de egyéb képe nem volt róla.
Hirtelen ismerős érzés kerítette hatalmába.  Három év után neki is kifejlődött az a hatodik érzéke, ami segítségével fölismeri, ha követik. Köszönhette ezt a rendőröknek, pórul járt polgároknak, és a többi hajléktalan fiúbanda tagjainak. De ezeknek köszönhetően a menekülés művésze is volt. Futásban még nem találkozott olyan emberrel, aki legyőzte volna.
Biztos volt benne, hogy az utca túloldalán lévő férfi őt követi. Ártatlanul ugrált tovább a apocsolyák között. Vagy fél órán át tettette a hülyét. A jó alkalomra várt, ami lassancskán megérkezett, egy parányi sikátor képében. Villámgyorsan beleugrott, és futásnak eredt a végtelenül hosszú járaton. Tudta, hogy a férfinak nincs esélye.

                                           ******************************************************

Ezt ő is tudta. Megpróbálta ugyan követni a lányt, de nagy termete miatt alig fért el a sikátorban. Pedig általában ügyesen mozgott, nagy termete ellenére is, hiszen elég képzett volt. Bosszúsan nézett a sarkon elbillenő szoknyaránc után.


                                                                   *************************************


Mary-Rose magabiztosan futott tovább. Átkozta a napot, mikor a fiúk megszavazták, hogy menjenek el a kocsmából a régi gyár istállójához. Most futhatott vagy 4 mérföldet, Lonon egyik végétől a másikba, ahelyett, hogy csak átrohanna a szomszédba. Igaz, így legalább nehezebben tudták meg az emberek, hogy hol húzzák meg magukat, és volt idő lerázni őket. De a cipőjének, annak annyi lett. Már csak annyit kellett kitalálnia, hogy ki volt az az ember. Ha lopásról lett volna szó, akkor valamelyik fiút kellett volna követnie, ha csak nem tudta hogy ő hozzájuk vezetheti. De még csak nem is nézett ki bűnözőnek, se rendőrnek. Az előbbieknek nincsenek ilyen jó ruháik, a rendőrök meg egyenruhát hordanak. Átlagos polgár volt. A fiúkkal mindíg beszámoltak egymásnak, hogy milyen alakokkal kell vigyázni, Websternek volt is egy füzete ahol fantomképeket rajzolt. Jó képessége volt hozzá. De ez egyikre sem hasonlított. A cilindere árnyékából is ki tudta venni az arcát. Rövid, pödört bajusz, kicsit szemek, szögletes, ám valahogy megnyerő arc.
Biztos volt benne, hogy már nem követik, mégsem állt le. Az első lecke amit megtanult az utcán, hogy sosem szabad abbahagyni a menekülést. Ebbe igazán tehetséges volt. Hirtelen csatlakozott hozzá valaki. Szótlanul, halkan, egyenletesen lélegezve rohantak egymás mellett. Mary-Rose hozzáigazította gyorsabb lépteit. Csak a régi gyár istállójában fékeztek le.
- Máskor kissé jobban lelassíthatnál, még ha menekülsz is. Alig bírtalak követni. Szerencse, hogy már csak pár sarok volt hátra. Ki elől futottál??- Christofer szaporán vette a levegőt.
- Nem tudom, fura egy pasas volt, minden, csak szokványos nem. Lehet, hogy hozzátok akart eljutni, gőzöm sincs. De senkire sem hasonlít, akit valaha is említettetek.
 Rose röviden elmesélte, mi történt. Mindketten tanácstalanok voltak. Száraz kenyeret rágcsálva vitatkoztak, hogy ki is lehetett az a titokzatos ember. Lassacskán megjöttek a többiek is. Beszálomtak aznapi tapasztalataikról, majd elmélyülten hallgatták meg a lány történetét. Rose jól gondolta. Tényleg nem illett senkire a férfi személyleírása, akit ismertek. Webster persze rögtön rajzolt róla egy eléggé élethű fotót. Ha nem lett volna hátrányos helyzetben, ebből egészen csinos összeget tudott volna kikeresni. Persze sosem állt volna be egy rendőr szolgálatába.
- Nézzük végig, kik nem követtek eddig minket!- tanácsolta George.
- Királynők!
- Szép lányok!
- Professzorok!
- Halottak!
- Csecsemők!
Egyre csak gyűltek az idiótábbnál idiótább ötletek, végül az egész beszélgetés nevetésbe fulladt. Nehéz lett újra komolyan venni a dolgot.
- Na de most komolyan, ki lehetett az?- kérdezte christofer.
- Az embert nem szokták csak úgy véletlenszerűen követni. - csóválta a fejét George.
- Vagy talán van valami, amit nem mondtál el nekünk?? Valami kis piszkos titok, Roozie??- kérdezte incselkedve Liam.
Erre ő durcásan felhúzta az orrát, és játszotta a sértődöttet. Erre a fiúk egymást túllicitálva bókoltak neki.
Az utca túloldalán lévő mulatóban hangos zenélésbe kezdtek, egész tisztán ls hangosan lehetett hallani az istállóban.  Mat felugrott és meghajolt Mary-rose előtt, majd a kezénél fogva fölkapta, és keringőzni kezdett vele. Erre már a lány sem tudta megfékezni magát. Vidáman nevetve forgott körbe Mattel, kecsesen szlalomoztak a szénakazalok között. Utána a fiúk már egymásnak adták át Roset. Mondhatni kézről kézre járt.
Neki estéről estére erősödött az érzése, hogy semmire se tudná elcserélni ezt a komolytalan, vidám, izgalmas életet. Néha anyának, néha kishúgnak, de néha néha nőnek érezte magát a fiúk között. De mindegyik esetben büszke volt rájuk. Akár verekedtek, akár dolgoztak, bármit is csináltak, mindíg felnézett rájuk. Csodálta azt a precíz együttműködést, harmóniát, amivel munkálkodtak, azt a csöndes, halk, kecses mozgást, amivel a zsákmány felé lopakodtak, mint az éhes gepárdok, vagy amivel éppen a szűk sikátorokban menekültek. Csodálta azt a hihetetlen erőt és észjárást, amivel meggyőzték a többi embert, hogy nem érdemes kikezdeni velük.