8 év múlva, 1880 körül London.

Mary-Rose sietve lépdelt a sötét utcán. Keze idegesen remegett vastag prémes kesztyűjében. Meg-meg botlott a macskaköveken, miközben rémülten szedte a lábait mostohaapja házához, amit 8 év után sem tudott az otthonának nevezni. Rémülten hallgatta, ahogy a toronyóra elüti a hetet. Már másfél órás késésben volt, Tom bácsi biztosan nagyon le fogja szidni.
 " Egy tíz éves kis fruskának fél 6-ig van kinn a helye!!!" . Mary-Rose fejében ez a mondat keringett, amit több hónapja vertek a fejébe. Néha-néha szó szerint.
 Egész eddigi, rövidke életében csak egyszer késett el, mert nem jött az omnibusz. Dereka már a verés emlékétől is megfájdult.  Akkor még csak 6 éves volt.
 Tudta, esélye sem lesz a magyarázkodásra. Tom bácsit sosem foglalkoztatta az esemény miértje, csak a tények érdekelték. Hiába kezdené el mondani, hogy a karácsonyi vásár fényei elkábították, a fahéj és a forralt bor illata pedig egyre inkább maradásra késztette.
 A vacsorázást se vehette mostmár számításba. Korához képest már így is elég alulfejlett volt. Kicsi és törékeny, betegesen sovány alakkal "büszkélkedhetett". Homokszínű, középhosszú haja szögegyenes tincsekben keretezték öklömnyi kis fejét. Hatalmas, barna, bociszerű szeme mindíg kopogott az éhségtől. Azon gondolkodott, hogy érdemes-e egyáltalán "haza" mennie. De már ott is llt a nagy tölgyfaajtó előtt. Remegve nyitotta ki a kaput, majd belépett az előtérbe.
- Maryann Rosaline Lockhart!!!!!!!!!
Tom bácsi hangját két kilóméteres körzetben lehetett hallani. A szerencsétlen szólított pedig nem tehetett mást, minthogy levegye az agyonázott és cafatokban lógó kalucsniját, és bemenjen a szalonba.
 Tom bácsi a nagy fotelben ült, és fontoskodó arccal rakta le a Timest.
- 7 óra van!! 7 !! Föl tudod fogni azzal a csöpp agyaddal, hogy mennyit késtél????
Kopasz fején kidagadtak az erek, mint általában, mikor Mary-Rose-zal beszélt. Kerek szemüvege "az ember veséjébe is belelátok" érzést keltette benne, amitől roppant fontosnak tartotta magát.
A lány nem tudta, mit válaszolhatna. Bár akármit is mondott volna, nem lenne semmi értelme. Így hát csak állt tovább szerencsétlenül.
Tom bácsi lassan fölállt:
- Tudod mi járt annak 200 évvel ezelőtt, aki elkésett? Nem, mi, te kis ostoba?!- fenyegetőzve indult el a kislány felé, miközben az a hal felé hátrált. A gazdagon díszített, márvánnyal kirakott faltól élesen kiütközött kopott ruháival, és arca sápadtságával. Nem akarta tudni mostohaapja kérdésére a választ.
- 50 ostorcsapást, bizony!!!
Mary-Rose őzgidának érezte magát a nagy vadász előtt, aki hatgolyós puskával céloz rá.
- De én most kegyes leszek hozzád!!- Tom bácsi vigyorgásából látszott, hogy igazából semmi kedve visszafogni magát.
 Az őzgida ekkor felpattant, és hatalmas szökkenésekkel kirohant az ajtón. Végig a folyosón, át a halllon, be a konyhába, le az ételhordón a pincébe, a sarokban lévő lépcsőn pedig fel a harmadik emeleti dolgozószobába. Kulcs fordult a zárban, Mary-Rose egyedül maradt a szobában. Messziről, nagyon messziről hallatszódott csak mostohaapja rekedt ordítása.
Maradásról persze szó sem lehetett. Idegesen remegve kotorászott az egyik polcon lévő lexikonok között, olyan halkan, amennyire csak lehetett.Már vagy 6 szekrényt kotort végig, míre megtalálta azt, amit keresett.
az egyik szótár mögül előhúzott egy kínai dobozt. Tudta, hogy nem szép dolog a lopás, de most mégis kivette a lábikában lévő pénzt. Nem volt annyira sok, de egy hetet azért kihúzhat vele.
 Megállt hallgatózni. Tom bácsi zihálása a második emeletről hallatszódott. Már nincs sok ideje. Az volt az egyetlen jó ebben a házban, hogy régi volt. Tele átjárókkal, járatokkal, amiket csak ő használt, s gyakran csak ő tudott róluk. Zsebeibe gyorsan elpakolta a pénzt, majd kinyitotta az egyik átjáró ajtaját, és rohamtempóban sprintelt lefelé a lépcsőn. Még épp időben, mikor Tom bácsi észrevette a bezért ajtót, és vadul elkezdte rázni. Megpróbálta kirázni a kulcsot a zárból, hogy ki tudja nyitni a sajátjával. Gonoszul kacagott, mikor sikerült neki. Tudta, hogy most sarokba szorította a kis nyavalyást. Benyitott, majd döbbenten nézte az üres szobát. Mary-Rose akkorra már messze járt.
Sietve húzta fel rongyos kabátját és kalucsniját. A pénzen kívül nem volt semmi más csomagja, nem mintha lett volna neki mit elpakolnia. Tom bácsi oltári dühös lesz. Imádkozott, hogy a szobalánynak, és annak a drága szakács-néninek aki mindíg annyira jó volt hozzá, sikerüljön elbújnia, nehogy mostohaapja rajtuk töltse ki a mérgét.
Bizonytalanul lépett ki a kapun. Eddíg biztos volt abban, hogy szoknie kell. De most kicsit megingott. Mihez fog majd kezdeni?? Az biztos, hogy nem tud majd egyedül boldogulni. Talán majd valahova majd fölveszik cselédnek. Majd mindenhova bekopog. Csak akad valami munka.
Fázva kóválygott az utcákon. Az ablakokban vidáman lobogott az adventi koszorúk első gyertyája. Egy házban karácsonyi zongorajáték szólt. A templomból a kórus hangja szállt. A Trafalgar téri vásár illatainak nem sok idejükbe telt, míg magukhoz csábították a lányt.