London, 1872-1873


Mary-Rose alig fogta föl, hogy mi történik vele. Tom bácsi mellé, a mostohaapja mellé állították. Nem szerette. Kis szőke haját sírva rágcsálta, megijedt az üvöltésektől.
3 férfi fogta le a mamit. Hiába tépett, harapott, karmolt és rúgott, hiába sírta el százszor kislányának nevét, a bíróság embereinek végül csak sikerült kitoloncolnia az ajtón. Egyedül csak Tom bácsi mosolygott elégedetten, közben érdes kezével simogatta Mary-Rose szöszi fejét.
  A kislány anyjának második férje volt, és a válási perben neki ítélték a kis ártatlanságot, miután annyiszor bántalmazta. Persze most meg kellett játszania a gondoskodó nevelőapát, aki nem tartja érdemesnek az anyát arra, hogy egy csöppséget felneveljen. Mélyet sóhajtott a megelégedéstől. Már visszaemlékezni is fárasztó volt arra, hogy mennyit kellett szervezkednie a hamis tanukért. De végül sikerült. A lány az övé lett.
Az meg tehetetlenül tűrte, hogy felkapják és kiviszik a nagy, kétszárnyú ajtón, majd beültetik egy lovaskocsiba. Sötét volt és hideg. Két éves fejjel el sem tudta képzelni hogy ezzel a pár percnyi vitázással mennyire fölbolygatták az ő játékmackókkal teli életét. Hiányzott neki a dajkája, Elly, és a csíkos kiscicája, Netty. Szeretett volna visszakerülni a kis rácsos ágyába, hallgatni a gyümölcsöskert fáinak suhogását, Elly köntösének zizegését, ahogy éjjel kettőkor fát rak a kandallóba.
A kocsi zöld kárpitja hideg volt, és szúrta a hátát. Egyedül ült a kis kabinban. Még sose volt ennyire egymagában. A lovak patáinak egyenletes csattogása egy idő után lenyugtatta a kislányt. És Mary-Rose, útban új otthona felé, nyugtalan álomba merült.