A hegy egyik békés völgyében sétált, le kellett nyugodnia. Idegesen fújta ki a levegőt, ami a városnak azon a részén kivételesen tiszta volt. Már vagy 2 órája sétált, de egyszerűen nem hitte el, hogy mit mondott a barátnője. Vagyis, az EX, barátnője. Nagyon nagyon tetszett neki a srác, de ha ő is esetleg... arról nem ő tehetett volna. Bár erre amúgy is kevés esély volt. De benne azért mégis megcsillant a remény. De arról se ő tehetett. Most jött rá, hogy Caroline milyen önző volt, egész eddigi életében csak másodhegedűs volt mellette, mindíg a második. Caroline igényt tartott a vállaire, ha sírni akart, de ő nem kapott érte semmit, csak a "jó támasz" nevű beskatujázást.

És neki elege volt ebből. Neki is szüksége lett volna egy vállra, egy emberre, akinek mindent elmondhat.Mostmár a csalódott érzésből düh kerekedett, de a fájdalom azzal is együtt járt. Attól , hogy eleredt a könnye, csak még idegesebb lett. Nem volt elég Jim balesete, most még ez is.... A baj nem jár egyedül- szokták mondani. De ez neki 13 évesen már sok volt.

Észrevette, hogy gőze sincs róla, hogy hol van. Valami isten háta mögötti park közepén ácsorgott megzavarodva. Nem voltak ismerősek sem a nagy platánfás ösvények, sem az ágyásokban sorakozó árvácskák, sem a nagy halszobros szökőkút. A nap már elég alacsonyan járt, pirosodott az ég alja.

Rémültem lepillantott az órájára. Már este 7 volt.Meglepte, hogy ennyi ideig képes volt gyalogolni, szinte a fél napot. Mostanra már a szomszéd városban, vagy a hegy túloldalán is lehet.  És mennyi idő lesz, míg hazajut valahogy, ha azt sem tudja, merre kell menni? Segítséget nem mert kérni, ki tudja, minek nézik, vagy hogy ő kit állít meg? Nem mintha lett volna bárkit is. Ebbe bele sem akart gondolni. Nem volt hívő, de most mégis egy templomért fohászkodott.

Bolond volt, hogy nem hozta magával a telefonját.  Mintha kísértené a balsors. Mi lehet most a szüleivel? És Hoopy-val?Na és Jimmel? Elindult az egyik ösvényen, amelyiket először kiválasztott. Általában jók voltak az efféle megérzései. Egyre szédültebb tempóban futott végig a platánsorral bekeretezett ösvényen. Tudta, hogy az elvezeti oda, ahová vágyott, az otthonához, minél előbb oda akart érni. Rohant és rohant.....

Majd megpillantotta a halas szökőkutat. Zokogva rogyott le a szélére. Érezte, hogy a többi ösvény sem vezet máshova. Pedig annyira bízott benne... El akart menni onna, mostmár bárhova, csak ott ne legyen.

A kiszáradt szökőkút halszeme megcsillant. Heny felkapta a fejét. Lila csillogást látott a szemében. Hirtelen beképzelte magának, hogy pár pillanat, és életre kel. elkezdte érdekelni, hogy mi lehet azzal a nyamvadt hallal. Átmászott a nagy kőfalon, átvágott a moszatos és maszatos medencén. Félrebillent fejjel nézett farkasszemet a hallal. Bizonytalanul belenyúlt a fénylő bal szemébe, majd kihúzott egy kis tárgyat, amitől a hal szeméből kitűnt a fény. Mosolyogva vette észre, hogy megnyugodott, amiért mégsem kelt életre.

Szemügyre vette az apró gyűrűt. Szokatlanul pici volt, csillogó ezüstből készült. A tetején, sorban egymás mellett, hét darab icipici lila ékkő sorakozott.  Alaposan megszemlélve észrevette a gyűrű belselyében meghúzódó furcsa kis vonásokat. Mintha valamit jelentenének...

Nem is tudta, mit csinál, egyszerűen csak érezte, hogy mit kell tennie. Óvatosan a jobb kisujjára húzta a csillogó-villogó apró ékszert, majd a kimerültségtől, éhségtől és zavarodottságtól az öntudatlanságba merült.