Vigyorogva írtam be a szám címét a youtube-ra. Mosolyogva ismerték fel a Holly Dolly első ütemeit. Alexa megpróbálta utánozni ahogy az a gagyi kis víziló vagy mi a fene mozgott, több-kevesebb sikerrel, miközben én úgy próbáltam magamba folytani az iszonyatos röhögst, hogy két pofára ettem a chipset és a gumicukrot, ám ez így se sikerült mindig. Anita, a világ legjobb dadusa ( pontosabban nem dadus, csak két hétig vigyázott rám meg a tesómra októberben mikor  szüleim elutaztak, ennél jobbat nem is kaphattunk volna), és a világ legbrutálisabban bolond nőszemélye, akit imádunk, valamint Alexa és Timi felkaptak egy harisnyát, ami még be volt csomagolva abba a nejlontokba, amibe adták, szegény Anitának már azelőtt le kellett mondania róluk, mielőtt fölvette volna őket. Őrült táncba kezdtek, én meg vadul kattintgattam a fényképezőgéppel, mintha attól féltem volna, hogy valamikor örökre elveszne ez a pillanat. Elég komikusak voltak a hastáncos jellegű mozgásukkal, miközben néha odaverték a kezükben tartott harisnyájukat a másikhoz. Egy másik nővel, Tündivel csak röhögtünk és vigyorogtunk, és tehetetlenül hallgattuk, ahogy hozzáéneklik a számhoz a dalszöveget. Na jó annyira azért nem volt rossz, Anita egész szuperül énekelt, de muszáj megjegyeznem, hogy szinte csak ő volt az, akinek nem volt egyetlen hamis hangja sem. Bocsi lányok, ez van. De azért én így szeretlek titeket.  Anita elment valamit ügyködni, én meg beálltam a helyére, miközben Tündi lefotózta bohóckodásunkat. Ez a rész inkább abból állt, hogy a harisnyákkal vertük egymást, az enyém meg hirtelen kiesett a tokjából, amin persze jót röhögtünk. Igazából nem is tudom, mi volt olyan vicces rajta, de a lényeg az, hogy átadtuk magunkat az önfelett örömnek. Furcsa, hogy egy ilyen hülye dal, mint a Holly Dolly mennyi örömet tud szerezni az embernek.